What do you think?
Rate this book
390 pages, Hardcover
First published February 6, 2014
Az Audition egy igen rossz műve volt szerintem Kehoe-nak, ezzel szemben a The Sound of Letting It Go meglepően nagyon tetszett. A verses regényt mint műfajt továbbra sem igazán szeretem, nagyon kevés olyan pont volt, ahol azt éreztem, hogy pluszt ad. Egyébként pedig leginkább úgy olvastam, mintha csak egy szimpla regény lenne.
Daisy (ami egyébként a Margaret becézése, ha esetleg ez valakinek információ lenne, mint ahogy nekem az volt) egy 17 (azt hiszem) éves lány, aki tehetséges jazztrombitás, egyébként pedig olyan az élete, amilyen egy tininek szokott, barátok, suli. Kivéve egy dolgot: van egy autista öccse. Nem, nem az aranyos, nehezen kommunikáló, de kis zseni tÃpusú autista, hanem a kommunikálni egyáltalán nem tudó, magát ellátni teljesen képtelen, gyógyszeres kezelés alatt álló súlyos autisztikus spektrumzavarral diagnosztizált. Azt a függÅ‘ségi helyzetet mutatja be a könyv (mert ez az), amit egy autista családtag kialakÃt a családban, történetesen egy kamaszlány szemüvegén keresztül, de a szülÅ‘k közötti kapcsolatra is egészen jól rálátunk. Már ezt is nagyon dÃjaztam. Viszont ami végképp nagyon tetszett, az a kettÅ‘sség, ami minden függÅ‘ségi helyzetben benne van, fÅ‘leg ahol morális kérdések is felvetÅ‘dnek: az akarom-nemakarom rész. Ezt az érzéskavalkádot remekül adja át a kötet.
Illetve a zenei utalásokat is nagyon szerettem. ValószÃnűleg azért működött az Autidionnél sokkal inkább számomra ez a kötet, mert a táncos életérzés sosem volt az enyém, a zenélés és zenekarozás viszont igen (még ha jazz nem is, de hallgatni azt is szeretem.)
Magam is meglepődtem, hogy mennyire élveztem ezt a kötetet. Elfért volna 2020-ban több ilyen kellemes meglepetés.