ŷ������

Elébe akartam menni szokásos őszi-téli depressziómnak, hogy „kiolvassam�� magamból a nyomottságot klasszikus realistákkal. Ahol fájdalom, vér, nyomor, és halál... Részben meg is kaptam. Na persze közben itt inkább nyár lett, mint ősz, a nyomott hangulat lehet, hogy részben ezért nem jött... Meg talán azért sem, mert Reymont könyve csak elkezdődik az ősszel és a téllel, de aztán a tavasszal és a nyárral fejeződik be. Kivirul benne az ég. Bár különben, mint egy rendes realistánál, igazából minden beborul.
Reymont nem idealizál. Falujában van jó és rossz, de a sötétség és az ostobaság mindent legyőz. Időnként megálltam, hogy vajon antiszemita volna-e, mert ennyiért Wass Albertnél már bőven sikítok �� de aztán leesett, hogy szépen elválik itt egymástól a narrátor és a szereplők horizontja. Márpedig a narrátor inkább tárgyilagos, szereplői viszont, mikor kell, antiszemiták (affél népies naiv változatban, ha van olyan), mikor kell, rasszisták, mikor kell, szexisták. És nemcsak a zsidóra (a kocsmárosra, a vándorkereskedőre, a rongyszedőre) morognak, hanem a papra meg a kántorra is. Közben persze a világ mozgását ők irányítják, nélkülük nincsen élelem és nincsen élet.
Valamikor nagyon népszerű volt ez a regény, mára minálunk inkább elfeledték. Valami olyasmit kell elképzelni, mintha Móricz nagy parasztelbeszéléseit összegyúrnánk egy nagy mozaikos szövegbe, kicsit még oltanánk bele Kodolányi Sötétség-novelláiból, meg Németh László nőképeiből. Nagyformátumú próza, egyáltalán nem valami gumicsizmás műparaszt-kultusz jegyében, hanem igazán maróan népien.