Å·±¦ÓéÀÖ

A történelmi krimi trendi dolog manapság, és hát valljuk meg, okkal az. Hisz kielégíti a bűn és rejtély iránti perverz vonzalmunkat, és közben azt az illúziót is dédelgethetjük, hogy valami hasznosat tudunk meg, olyasmit, amit a történelemórán nem sikerült, mert jegyzetelés helyett inkább nyállal fixált papírgalacsinokat fúvócsöveztünk az előttünk ülő tarkójára. Az is üdvös, hogy ez a trend Magyarországon is egyre combosabb, Baráth Katalin, Csabai László és Kondor is letett már egyet s mást az asztalra, és most itt van Hász Róbert, hogy csatlakozzék a brancshoz. Sok újdonságot nem hoz a közösbe: hogy mást ne mondjak, a korszak és a helyszín is ismerős lehet a Dávid Veron-történetekből � alig pár év és pár kilométer választja el a két fikciót egymástól. De hát ilyesmikbe nem is azért kezd bele az ember, hogy irodalmi forradalmat leljen, hanem a tartalmas kikapcsolódásért. (Ha minden igaz.)

No most szerintem a krimik, ha a nyomozati munka milyenségét vizsgáljuk, két végpont között szóródnak. Az egyik végpont a „zseniális nyomozó� esete, ahol a detektív a maga pengeéles elméjével olyan összefüggésekre jön rá, amiket egy normális, hús-vér ember akkor se fedezne fel, ha egyezer évig csikorogtatná az agyát rajtuk. Azért, mert olyan összefüggésekről beszélünk, amelyek a valóságban egyszerűen nem fordulnak elő � ha az olvasó mégis megfejti őket, az többnyire csak azért van, mert kiismerte a regény logikáját, ami azonban alkalmasint fényévekre van az igazi nyomozati munka logikájától, magyarán a regény terén kívül alig használható. A másik végpont pedig (ami gyanítom, jobban emlékeztet az előbb említett „igazi nyomozati munkára�) az „idegen szobában egy vak széket keres� módszer � itt a nyomozásért felelős személyek addig keringenek a mű terében, amíg fel nem botlanak a gyilkosban. Hász könyve, valljuk meg, közelebb áll az utóbbi iskolához, és talán az sem fair a klasszikus detektívtörténetek szabályaival szemben, hogy belekever némi misztikumot is a nyomozati munkába. Viszont cserébe izgalmas, megélhető szereplőket mozgat, és a századelő Monarchiájának déli pereme is kellemetesen ábrázoltatik, a cselekmény pedig igazán filmszerűen pörög � engem legalábbis végig sikerült izgalomban tartania. Nem forgatja fel fenekestül a zsánert, nem mutat neki új utat, de egy hajtós nap végén a kanapén elterülve soha jobb kikapcsolódást.